Nos, a minap megfordult a fejemben egy új történet. Tulajdonképpen már régóta kerülgetett a gondolat, hogy hé te, ez tök jó lenne, de tegnap éreztem úgy, hogy teljesen beteljesedett (a sorsom, hahaha). Arra gondoltam, megoszthatnám veletek a prológust - amit történetesen a tegnapi nap írtam meg -, így pedig elmondhatjátok a véleményeteket. :) Egyelőre semmikép nem szeretnék blogot nyitni, mert tuti fix, hogy nem tudnám úgy hozni a részeket, ahogy a határidő azt megköveteli, de majd ha meglesz olyan 20-30 rész, talán előfordulhat ez is. A történet címét még nem találtam ki, esetleg ha van valami ötletetek, azokat is leírhatjátok, de előre szeretnék figyelmeztetni mindenkit: Csak magyar neveket szeretnék. Nem is dumálok tovább, nézzétek/olvassátok! :)
Prológus
- Meglátod, szuper lesz! - csicseregte anya vidáman, amint beszálltunk az autóba.
Én viszont már kevesebb kedvvel néztem ki az ablakon. Április lévén hét ágra sütött a nap, és egy felhő sem volt látható az égen. Ellenben a fejemben kemény gondolatok kavarogtak, mintha csak azt akarnák jelezni; hamarosan igazi vihar jön. Sóhajtva törődtem bele abba, hogy semmit sem tehetek a jelenlegi dolgok ellen, majd hagytam, hogy az elmémben cikázó gondok ellepjék az egész testemet.
Lindey Harlec vagyok, 19 éves, és rettenetesen tehetetlen.
- Ez így igaz! - amint meghallottam ezt a talán már túl jól ismert hangot, azzal a lendülettel oldalra fordítottam a fejem, és szemben a saját arcommal, találkoztam roppantul idegesítő nővérem vigyorgó képével. Eleinte nem értettem, hogyan hallotta, amit mondtam, aztán szüleim vicsorából rájöttem, hogy a mondat nem csak az agyamat szelte át, de a számat is elhagyta. Újabb dolog, ami miatt csak moroghatok. Még az előttem pont kilenc hónappal született embertársam is elismeri, hogy béna vagyok és őszintén szólva, senkinek nem tűnne fel, ha nem lennék. Szuper.
Hogy mi is ez az egész? Nem sok, csupán annyi, hogy elköltözünk, ez engem még is rettenetesen rosszul érint. Miért? A mostani házunk mi a jó életért nem jó? Ha? Hallgatlak, tényleg, mond csak nyugodtan. Hát ez az! Amikor megkérdeztem a szüleimtől ezt a kérdést, ők csak azt mondták: 'Ezt a döntést kellett hoznunk. A mostani hely már túl kicsi.' Dehogy túl kicsi! Mégis mihez lenne túl kicsi? 'Ez egyelőre még meglepetés.' Istenem, de utálom a meglepetéseket! Annál idegesítőbb dolog nincs, ha az embernek várnia kell valamire, amit most még nem mondanak el neki, de arra hivatkoznak, sőt, megígérik, hogy bizony, majd később megtudod. A nagy frászt.
Miután ezen gondolatok átjártak az agyamat, hirtelen meghallottam egy túlságosan jól ismert dallamot, majd pár tétlen másodperccel később a szeretett Lorde hangját. Igen, a Royals a csengőhangom, de csak egyetlen embernél. Így már a telefon hangjából tudtam, ki az, aki ilyenkor keres. Sóhajtottam egyet, összeszedtem magam, majd felvettem.
- Szia Damin! - csicseregtem bele a modern technika egyik legnépszerűbb kütyüjébe.
- Na, hali! Mi újság?
Damin évek óta a barátom, ezt egyszer sem tagadhattam le. Mikor is találkozhattunk? 10 éve? Azt hiszem, körülbelül egy évtizede lehet, hogy ismerjük egymást. Nem mondhatom, hogy szerelem volt első látásra, mert ez nem igaz. Damint először igen ellenszerves és arrogáns embernek ismertem meg, olyasvalakinek, aki nem törődik az emberek érzéseivel. De aztán jött egy fordulat, és minden megváltozott. Damin pillanatok alatt az osztálytársam, a lelki társam, később pedig a szerelmem lett. Körülbelül másfél éve boldogítjuk egymást, de ez idő alatt egyszer sem bántam meg, hogy összejöttem vele. Már ha lehet ilyet mondani.
- Áh, csak a szokásos. Anyám tegnap bejelentette, hogy költözünk, most meg megyünk megnézni az új házat. Érdekes program...na és nálad?
- Hát, velem sem sok jó. Megjött a húgom, tudod, Zoey, aki már egyetemre jár, és most mindenki vele foglalkozik.
Még nem is mondtam? Daminnak megszámlálhatatlanul sok testvére van. Egész pontosan 2 fél, 3 igazi és 5 unoka. Ráadásul mind egy nagy házban laknak: Az anyja, ő, a felsorolt emberek, illetve az apja, plusz az anyukája testvére és felesége, Andy illetve Norxy. Már voltam náluk, és baromi nagy házuk van! Én is szeretnék egy ilyet...
- Hahó! Itt vagy? - Damin aggodalmas hangja mosolyt csal az arcomra. Olyan cuki, mikor aggódik értem!
- Persze, itt vagyok, drágám - csicseregte a nővérem gúnyosan, mire én csak mutattam neki egy fityiszt, és halkan odasúgtam, hogy csukja be a száját. Na, persze, nem ilyen formában...
- Persze, itt, csak egy kicsit elkalandoztam.
- Huh, akkor megnyugodtam! - nevetett fel, mire én is nevetni kezdtem. Még pár percig beszélgettünk, amikor is anya erőteljesen lóbálni kezdte szabad kezét, ami azt jelentette, hogy megérkeztünk, szóval kénytelen-kelletlen le kellett tennem. Kiszálltunk az autóból, és elénk terült az új ház látványa.
- Huh! - csak ezt tudtam kinyögni. A szemem előtt egy normális ház volt, ami mégis valami megmagyarázhatatlan kisugárzást biztosított. Valami olyat, amit még soha nem láttam. Rideg volt és félelmetes, de mégis azt az érzést sugallta, hogy ide be kell lépned, különben nem tudhatod meg, mit hagysz ki.
- Ez csak egy normális ház, nem tudom, mit vagytok ezért annyira oda - legyintett a nővérem. Nővérem? Pfff! Tulajdonképpen öcsémnek is szólíthatnám, bár azért ezt nem merném megtenni, mert egyrészt leszedne a fejem, másrészt meg annyi tiszteletet azért megadok neki, hogy nem illetem nem éppen ráillő megjegyzésekkel a nemével kapcsolatban. De a lényeg csupán az, hogy tulajdonképpen ő csak kilenc hónappal idősebb nálam, ami valljuk be, azért nem olyan sok. Hamarosan én is egyetemista leszek!
Idilli gondolkodásomból erős fény szakított ki. Ösztönösen a szemem elé kaptam kezem, de még így is kevesen múlott, hogy megvakuljak. Mikor kezeimet elvettem, a furcsánál is furcsább látvány tárult a szemem elé. Magam sem tudom leírni a lényt vagy teremtést, akit láttam, mert maga volt a rejtélyesség. Színes bőre volt, minden testrészén más. Élénk, de még is halovány, a szivárvány minden árnyalatában pompázó minták borították egész testét, és mintha egyik mutáns kezével intett volna felém. Amint ez megtörtént, olyan hirtelen és olyan nagy fénnyel tűnt el, mint jött. Megráztam a fejem. Biztosan csak hallucináltam, gondoltam, majd felnevettem. Még hogy mutáns lény! Észbe kaptam, és észrevettem, hogy a többiek már tovább álltak. Összeszedtem magam, majd én is utánuk mentem.
Szeretném jelezni, hogy ez nem a prológus egész része, ez volt körülbelül a fele/harmada a történteknek, de szeretnék visszajelzéseket, így felteszek hozzátok néhány kérdést, ha nem bánjátok. :)
1. Tetszik eddig a történet? Mi a kedvenc részetek?
2. Tetszenek a karakterek? Ki a kedvencetek?
3. Szerintetek megfelelő lesz a prológus hosszúsága, vagy rövidítsem le? Ha az utóbbi, akkor körülbelül mekkorára?
Ennyi lettem volna mára, sziasztok! :)
LETTY
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése